Kórházi napok

Szerencsére csak 3 éjszakát kellett bent töltenünk Bucival, bár jobb volt, mint reméltem. A szülés utáni 2 órás meghitt családi ismerkedés végeztével átmentünk a gyermekágyas osztályra. Én toltam Bucit és meglepően jól éreztem magam. A csecsemősökhöz elvileg le kellett volna adni a kisasszonyt, de Eszti elintézte, hogy estig velem maradhasson. Kétágyas szobába kerültem, hála a szülésznőmnek egy tapasztalt, és végtelenül kedves anyuka mellé. K. felhozta a cuccaimat és még maradt egy picit, aztán elment nekem ennivalóért. Mikor Buci először sírt, azt sem tudtam, mit csináljak :) Szerencsére M., a szobatársam nagyon segítőkész volt. Visszaért K., kitoltam az ablakhoz Bucit és ott gyönyörködtünk benne. Csodaszép kislány, a szülés sem viselte meg nagyon (volt, aki azt hitte, hogy császárral született). Este még apu, meg a tesóm is meglátogattak, eljöttek 200 km-ről csak hogy láthassanak minket. Aztán olyan 8 körül indultak vissza, K. is ment haza, nagyon elfáradt Ő is. Bucit bevittem a csecsemősökhöz én meg mentem pihenni. Szerintem még annyira dolgozott bennem az adrenalin, hogy azért nem tudtam aludni sokat, na meg persze alig vártam, hogy reggel 6-kor mehessek az én kincsemért. Még akkor hatott a fájdalomcsillapító, így a gátam sem fájt. Bejöttek anyuék, a barátnőim, K. szinte egész nap ott volt. Az én szöszke kis bébim végigaludta a látogatásokat, az sem érdekelte, ha mellette 5-en ordítottak. 2-kor elmentünk fürdetni, egy kedves csecsemős megmutatott mindent. Este már édes-kettesben voltunk Bucival, nagy bánatomra M., a szobatárs hazament. Hajnal egykor véget ért az idill, tolókocsin betoltak egy 35 körüli nőt (ciki, de a nevét nem tudom), ezután meg Buci elkezdett vigasztalhatatlanul sírni, amit reggel 6-ig abba sem hagyott. Már mindent megpróbáltam, a csecsemősök is baromi rendesek voltak, mert egész éjszaka a nyakukra jártam, mégis mindig kedvesek voltak. Nagy nehezen elaludtunk végre, erre jött a vizit, de utána aludtunk is tovább. De ez a nő... Komolyan mondom, ha szombaton nem engedtek volna haza, tuti kiborított volna. Először is: folyamatosan beszélt, és úgy, mintha ismerném a családját, a barátait, az egész életét. Oké, hogy beszélgetek a szobatársammal, de neki 0-24 szófosása volt. Másrészt: eléggé bántóak a korom (23) miatt érezhető előítéletek. Mintha én nem lennék alkalmas az anyaságra. Vagy a másik kedvenc: biztosan véletlenül lettem terhes, az meg sem fordul bennük, hogy ennyi idősen tudatosan vállaltunk babát. Na ez a nőszemély is eléggé lekezelően beszélt velem, amíg meg nem látta K.-t (K. 41). Szerintem azt hitte, hogy mindketten kis tudatlan fiatalok vagyunk, mert utána már érezhetően másképp beszélt velem. Harmadrészt olyan megjegyzéseket tett, hogy az ő fiának kisebb a füle, mint Bucinak. Na ekkor elpattant valami, mert nyilván minden anyukának a saját gyermeke a legszebb, de ne hasonlítgassuk már össze őket... De legszebb öröm a káröröm: bejött a nődokink (neki is Szigeti drnő), és az én kis Bucimban gyönyörködött vagy 10 percig, hogy milyen szép baba, az ő fiára meg semmit sem mondott. Káröröm vol. 2: mióta betolták a szobába, többek között azt kellett hallgatnom, hogy ő mennyire büszke magára, milyen ügyesen szült. Na mikor bejött a drnő, jól letolta, hogy a szülésnél veszélyeztette a kicsit, meg már elég feszült volt a légkör a szülőszobában és hogy úgy kell szülni, mint ahogyan én szültem (ez nagyon jól esett, részben azért is, mert én úgy gondoltam, hogy biztos nagyon hisztisnek tűnhettem, mikor már harmadjára megkérdeztem, hogy sok van még hátra?) 

Még aznap este (K. napjában többször is bejött) a nővérke megengedte, hogy K. adhasson egy puszit a kislányának, madarat lehetett volna fogatni vele. A Szent Imrében az a szokás, hogy csak egy üvegen keresztül láthatják még az apukák is a piciket.

 Végre eljött a szombat. Bucit elvitték az oltásra és vettek tőle vért. Kicsit be volt sárgulva, és ettől függött a hazamenetelünk. Szerencsére határértéken belül volt, úgyhogy irány haza! K. már nagyon várta, hogy jöhessen. Még a kórházban vártunk közösen egy órát a zárómra, mert sajnos egy életmentő műtéten volt az összes orvos, de utána indultunk is haza, most már hármasban :)

2014. május 28. - Isten hozott, kislányunk! :-)

Ez a nap életünk legcsodálatosabb napja. Szerda volt, akkor voltam 39+2 hetes. Reggel 9-kor felkeltem és mintha picit belefájdult volna a hasamba. Biztos, ami biztos, ránéztem az órára. Olyan fura izgatottság volt bennem, mint aki megérezte, hogy ez AZ a nap. K. fél 10 körül kelt, addigra volt még egy fájás, az első 25 perces volt. Utána jött egy 15 és két 10 perces. Ezután már kezdődtek az 5 percesek. Na ekkor szóltam K-nak, hogy életem, asszem szülünk! Olyan izgatott lett, azt sem tudta, mit csináljon. Kérdezte, hogy akkor indulunk!? Mondtam, hogy addig nekem még le kell zuhanyoznom, felhívom a szülésznőmet, és majd ő megmondja. Elég vicces volt, ahogy zuhanyoztam: a kabin mellé volt készítve papír, toll és egy óra, és ha jött a fájás kopogtam, K. meg bőszen írta az időpontokat. Aztán egyszer csak pánikolva közölte, hogy már volt 2 perces is.  Hívtam is Esztert, a szülésznőmet, hogy akkor ez a helyzet, mi legyen? Kérdezte, milyen erősek a fájások 10-es skálán? Mondtam, hogy olyan 4-5. Akkor még maradjunk, felhívja a drnőt az egyik leletem miatt, és visszahív. Lelet rendben, pont jött egy fájás, mondtam, hogy várjon egy mp-et, erre mondja, hogy nem gondolta, hogy nálam a 4-5-ös már ilyen, egy órán belül bent tudunk lenni a kórházban? :-) Fél 11 körül indultunk, kb 15 perc alatt bent is voltunk, felmentünk a szülőszobához és becsengettünk. Egy kedves szülésznő jött ki, bementünk a vizsgálóba, elvette az irataimat, vérnyomást mért, amíg jött az ügyeletes doki. Mondta, hogy nagyon jól bírom, én sem éreztem vészesnek. Megjött a doki, megvizsgált, mondja, hogy szépen haladunk, 2 ujjnyira már nyitva vagyok. Nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen a székből, de mondtam neki, hogy simán lemászok még. Lepattantam, erre nevetve kérdezte, hogy a kismama biztosan szülni jött? Na de akkor igazán hívni kéne a dokimat meg a szülésznőmet... Ezután felraktak ctg-re, ez kb 30 perc volt, közben megjött Eszti is, vért vett tőlem, majd visszamentünk a vizsgálóba egy fincsi kis beöntésre. Közben befutott a drnő is, beöntés előtt még megvizsgált, és ujjongva mondta, hogy bizony, ma szülünk! Viszont a beöntésnél kiment, mert azt nagyon nem bírja. Amúgy egyáltalán nem fájt, nem is volt kellemetlen, pedig Eszti felkészített, hogy mivel kijött az aranyerem, nem lesz egy kellemes érzés. Elvégeztem a dolgomat, majd átmentünk a szülőszobába. Szerencsére akkor csak én szültem, úgyhogy kiválaszthattam, melyik szobába szeretnék menni (anno, mikor Esztivel körbejártuk a szülészetet, nekünk a sárgás-bézses színű volt a legszimpatikusabb). Utána K. is előkészült, felvette a csini kék műtős szerkóját, majd még egyszer megvizsgáltak. Mondja a dokinő, hogy éppen jön egy fájás, fájni fog, erre Eszti nevetve: ááá, ezeket még meg sem érzi. Szerencsére nem fájtak annyira, inkább egy erős mensihez hasonlított. Nekem elég brutálisak voltak a mensijeim, első nap szinte fel sem bírtam állni. Valószínűleg ezért nem viselt meg annyira a vajúdás. Szépen tágultam, a dokinő olyan du 5 körülre saccolta a kicsilány érkezését. Ezután elmentem zuhanyozni, kérdezték, hogy kérek-e labdát, mert úgy elvileg könnyebb elviselni a fájásokat. Mondtam, hogy köszönöm, de úgy érzem semmi szükségem nincs rá, nem fáj ez annyira. A zuhany nagyon jól esett, 1-2 fájás azért már keményebb volt, de még vigyorogtam, mint a tejbetök. Visszamentem a szobába, elhelyezkedtem az ágyon és vártunk. Kaptam infúziót, mert a vérvétel alapján eléggé indokolt volt a gyors folyadék utánpótlás, majd jött a burokrepesztés. Egyáltalán nem fájt, sőt olyan jó érzés volt, amikor az a meleg víz kifolyt. Még meg is hatódtam, hogy ebben úszkált ott bent a mi pici kislányunk. Megkaptam az oxytocint is, elvileg ettől erősebb fájásoknak kellett volna jönni, de én még akkor is vigyorogtam. Aztán jött az utolsó 1 óra...na az brutális volt. Bejött Eszti a szobába, és hatalmas vigyorral mondja, hogy már nem természetes a mosolyom, itt nemsokára baba lesz :D Mondta, hogy próbáljunk meg úgy vajúdni, hogy az ágy mellett vagyok terpeszben és minden fájásnál kicsit leeresztem a csípőmet, hogy segítsünk a babának. Na ezt nem sokáig bírtam, pedig szegény K. próbálta a derekamat is simizni, de akkor nem esett jól. Mondtam, hogy én inkább visszamásznék az ágyra, úgy jobb volt. A fenéket... Az ágyon meg azt kellett csinálni, hogy 3-3 fájás jobb oldalon, bal oldalon és középen. Na akkor már azt éreztem, hogy szétszakadok. Ahogy Eszti nyitotta szét a lábaimat, azt hittem megpusztulok. A drnő nagyon cuki volt, éppen tett-vett, készítette elő a babának a lepedőt (válogatott, hogy a legpuhábbat megtalálja), ránéz a hasamra, és mondja, hogy na most jön a fájás (nemmondod?! :D) DE nem kértem fájdalomcsillapítást, fel sem merült bennem. Ezzel eltelt egy fél óra, majd mondja Eszti, hogy elsimult teljesen a méhszáj, nem érzek székelési ingert? Nem igazán éreztem, de már annyira akartam, hogy a kitolási szakaszhoz érjünk (én naiv, azt hittem, hogy az már könnyebb lesz), hogy mondtam, hogy ja, érzek valami olyasmit. Na akkor nyomjunk!  K. ekkor angolosan távozott, felajánlották Neki a szemben lévő szülőszoba ágyát, mert a drágám színe inkább átment hófehérbe, de mint utólag kiderült, Ő hősiesen az ajtó mögött várt. Na ezután felpörögtek az események. Fej a mellkasra, térdek felhúzva és hajrá! Az első nyomás nem sikerült annyira,de utána mondták, hogy hogy is kéne, így flottul ment minden. Kb. a 2-3. nyomásnál (úgy kellett nyomnom, hogy az egyik lábamat a dokinő, a másikat, meg a szülésznő csípőjén kellett megtámasztanom) a Eszti és Kati (drnő) azon ámuldoztam, hogy milyen vicces, csupa láb minden (ők ketten kb. 160 cm körüliek, én 180) Teljesen kész voltam, én itt szenvedek, ők ketten meg a lábaim hosszúságával vannak elfoglalva :D 

Elterveztem anno, hogy  én csendben szeretnék szülni, ez egy ordítást leszámítva sikerült is. Szegény K., mikor ezt meghallotta, meg is könnyezte, annyira sajnált. A szenvedésem annyiban merült ki, hogy párszor megkérdeztem, hogy mikor lesz már vége? Még mennyi idő? Aztán mindig megnyugtattak, hogy már mindjárt kint van és a legszebb, hogy ettől mindig meg is nyugodtam. Egyszer csak 2 tolás között észrevettem egy nagy ollót a drnő kezében. Kérdeztem, hogy gátmetszés lesz? Erre mindketten elkezdtek kamuzni, hogy még nem is tudják, én meg mondtam, hogy nem gond, ha az lesz, csak szeretném tudni, és akkor elárulták. Szerencsére abból nem éreztem semmit, csak a reccsenést hallottam, amikor a dokinő elvágta egy fájás közben.  Aztán mondta Kati, hogy már érezni a haját, megsimizem? Persze, hogy megsimizem, ez akkora energiát adott, hogy nem sok kellett és kint volt a kis drágám buksija, és akkor is jött a simi. Persze a kisasszony már akkor is alakított, mondja a drnő, hogy kinyitotta a szemecskéit (biztos felmérte a terepet, hogy jó lesz-e neki itt, vagy bújjon vissza :D ), majd a következő tolásnál már ki is csusszant, egyből fel is sírt és rám is tették. 2014. május 28-án 14:40-kor megszületett Emese. Annyira boldog voltam, hogy azt el sem lehet mondani. Olyan kis meleg volt a teste, olyan illata volt, mint egy halacskának, a legcsodásabb illat a világon. Olyan jó érzés volt, hogy végre a kezemben tarthattam. Ekkor betoppant K., aki főleg azért távozott, mert nem bírja a vért és beájul tőle, de akkor már nem érdekelte, hallotta a pici kislányát sírni, és ő hősiesen, dacolva az ott keletkezett vérmennyiséggel, egyből bejött hozzánk. (utána még a méhlepényt is megnézte, nekem bezzeg elfelejtették megmutatni, annyira megörültek K. érdeklődésének) Igazából akkor még fel sem tudtam fogni az egészet. 

Ezután már a lepény egy nyomásra kicsusszant belőlem.  Utána elvitték Bucit rendberakni (a szobában volt fürdető is, így nem vitték el), addig engem belül átnézett Kati, az egy picit kellemetlen volt, de szerencsére mindent rendben talált. K-t leültették mellém egy fotelbe, háttal a történéseknek, és a kezébe adták Bucit. Annyira megindító volt látni a büszke apukát, csak úgy csillogott a szeme. Engem közben a gátamnál körbeinjekcióztam (ez fájt egy kicsit), majd miközben Kati összevarrta a gátamat, én fotózgattam a 2 szerelmemet. A nagy varrás közepette Kati kérdezte, hogy ne varrja-e vissza a szűzhártyámat? Mondtam, hogy az kéne még, erre az újdonsült apuka: inkább Buci nuniját varrja be, már most félti a pasiktól a pici lányát. Mikor kész voltam, tükörrem felmértem a lent keletkezett károkat, és örömmel konstatáltam, hogy a gátam 4-5 centis, de nem vészes, azonban az aranyér...na az gáz...nagyon gáz! A nagy izgalomra való tekintettel megettem egy croissant, mert olyan éhes lettem a szüléstől, hogy egy lovat is fel tudtam volna falni (bár inkább a cigánypecsenyét kívántam nagyon, amit persze szóvá is tettem), na ezen megint jókat derültünk. Kész lettem én is, lemosdatott Eszti, és hármasba hagytak minket.

Annyi mindent köszönhetek K-nak, annyira büszke voltam/vagyok rá! Mindennél jobban szeretem Őt és a kislányunkat. Azzal, hogy megszületett Emese, szülők lettünk, apa és anya. Most már teljes lett az életünk. Végre CSALÁD lettünk. :) 

Áldott állapot

A terhességem összességében csodálatos volt, de a kisasszony gondoskodott róla, hogy már ekkor tanuljuk meg, mi is az az aggódás...

Első trimeszter

Miután megtudtam, hogy Buci 9 hónapra kibérelte a pocakomat, felhívtam a nőgyógyászomat (aki nem vállal terhesgondozást), hogy ez a helyzet, nézzük már meg, hogy minden rendben van-e. 5 hetesen voltam nála, jó helyen volt, minden ok. Na akkor keressünk nőgyógyászt. Egyik ismerősünk ajánlotta Szigeti Katalin doktornőt (nagyon jó választás volt :-) ) Hozzá a 8. héten mentem el, akkor már volt szívhang is szerencsére, madarat lehetett velünk fogatni. Megbeszéltük, hogy a 12. heti uh-t a MDK-ban csináltatjuk meg. Buci már akkor előrevetítette, hogy amíg a pocakban van, tessék őt hagyni békében fejlődni, ne is reméljük, hogy az együttműködés egy csöppnyi jelét is mutatja majd. Az első 10 percben aludt, majd mikor végre felébredt, úgy bepörgött, hogy alig lehetett lemérni. Viszont már akkor megmutatta, hogy a lába között bankkártyalehúzó van, Ő bizony kislány :-) (kislányt szerettünk volna mindketten) Szerencsésen eltelt a kritikus első harmad, de nálunk még csak most jött a feketeleves...

Második trimeszter

Kedden megvolt a genetikai uh, és azon a héten vasárnap reggel elkezdtem barnázni, persze Murphynek hála Szigeti drnő éppen szabadságon volt, szóval irány a kórház. Szegény K nagyon kiborult, nagyon féltett minket. Bent megvizsgáltak, az eredmény: a lepény elérte a méhszájat, enyhén felvált és egy haematoma keletkezett, szigorú pihenés. Este elkezdtem vérezni... Akkor én már zokogtam, annyira féltem, K. is teljesen padlóra került. Megvizsgáltak, kiderült, hogy a haematoma szerencsére felszívódott, a lepény visszatapadt, leírhatatlan boldogság. Szegény K.-hoz kimentem, majd megpusztult az aggodalomtól. Mikor mondtam neki, hogy minden ok, megnyugodhat, kijött rajta az egész napi para, és úgy zokogott, mint egy kisgyermek. Utána már szerencsére minden rendben volt. Először a 14. héten éreztem a buborékokat a pocakban, olyan izgatott és boldog voltam, teljesen biztos voltam benne, hogy Ő az. Alig vártam a következő bejelentkezését. Az első igazi kis rúgást december 23-án éreztem, csodálatos karácsonyi ajándék volt. K. csak a 23. hét környékén érezte először a kislányát, onnantól apa-lánya szerelem volt. Buci onnantól kezdve ha megérezte, hogy apa odatette a kezét ( a reakcióideje 3 perc volt), egyből a kezéhez bújt, apa rsze ilyenkor olvadozott :-). 

Harmadik trimeszter

Egyre nagyobb volt a pocakom, ami egyáltalán nem zavart semmiben. Ugyanúgy mászkáltam, takarítottam, egyáltalán nem volt teher. Buci már látványosan jelezte, hogy átvette az uralmat a hasam felett, a legédesebb szokása volt, hogy mikor K-val lepihentünk (én oldalt fekve úgy, hogy a pocakom K. Oldalához ért), Ő odadugdosta a kis popóját az apukájához. Egyszer annyira kidugdosta, hogy K. azt hitte, hogy a kezem van ott :-D. Már a 29. héten fejvégű volt és a 19. héttől nem volt hajlandó megmutatni azt az édes kis pofiját. Konkréten úgy helyezkedett, hogy alulra a fejecskéjét befúrta a lepénybe, ami mellső fali volt, maga mellé gyűjtötte a köldökzsinórt (végig paráztam, nehogy a nyakára tekeredjen, amire a drnő csak annyit mondott, hogy csak van annyi esze, hogy nem tekeri rá :-) ) és még a kezét is odahúzta, hogy nehogy véletlenül valamit megláthassunk. A 30. héten ismét emlékeztetett rá, hogy mostantól az egész életünk merő aggodalom lesz, ugyanis kicsit kevesebb volt a magzatvíz. De az én kicsi lányom szülés előttre ezt is megoldotta, a 36. héten már minden rendben volt. Majd jöttek az NST-k. Utáltam NST-re menni. Az első alkalommal ugyanis a kisasszony aludt az elfogyasztott cola, csoki, süti ellenére is. A szülésznő úgy átgyúrmázta a hasamat, hogy még 3 napig fájt, na ezek után nem engedtem neki, hogy hozzáérjen. Ezeket az apró kis parákat leszámítva a vége is nagyon jó volt, egyáltalán nem viseltek meg a frontok, nem volt se keményedésem, se jóslófájásom. Ja, és szülés előtt 3 nappal még tollasoztam K. legnagyobb örömére, és azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy pattogó hordó. Ahogy közeledett a kiírás napja, egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy végre a kezünkben tarthassuk a kis hercegnőnket... :-) 

The beginning

Minden 2011. augusztus 6-án kezdődött, akkor ismertem meg páromat, K.-t. A szülinapomat ünnepeltem és Ő volt a legszebb ajándék az élettől. Minden nagyon gyorsan történt: 2 hónap múlva összeköltöztünk, 2012. február 1-én megkérte a kezem és 2012. október végén eldöntöttük, hogy jöhet a baba. Annyiszor hálát adtam az égnek, hogy K.-val egymásra találtunk. Igazi szerelem első látásra, nekem Ő a tökéletes társ. Szóval ott tartottam, hogy eldöntöttük, belevágunk. Akkor még fogamzásgátlót szedtem, úgy voltunk vele, hogy még azt a 2 havi adagot, ami megvolt, beszedem, várunk pár hónapot, hogy kiürüljön a szervezetemből és hajrá! Azonban februárban tele lettem pöttyökkel, kiderült, hogy rózsahimlő (úgy, hogy kiskoromban megkaptam ellene a védőoltást). Be positive, legalább nem terhesség alatt, mert annak komolyabb következményei is lehettek volna. Ismét jegeltük pár hónapra a dolgot, mivel ilyenkor 3 hónapig még nem lehet próbálkozni. Májusban újra belevágtunk, egészen augusztusig nem volt eredmény. Augusztus 26-án jött meg, és biztos, ami tuti alapon mértem a hőmet, vettem ovulációs teszteket, és az ovu előtti 3. naptól minden nap tettünk az ügy érdekében (szept. 9-én volt peteérésem). Szeptember 22-én hajnali 4-kor felébredtem, hogy nekem azonnal tesztelnem kell, és lám megjelent a 2. csík is a teszten. Leírhatatlan, amit éreztem, remegtem, mint a kocsonya, földöntúli érzés. Előtte sokszor elképzeltem, hogy fogom majd K.-nak elmondani a nagy hírt, rengeteg ötletem volt. Abban a pillanatban ezek eszembe se jutottak, mikor már valamennyire felfogtam, hogy igen, babánk lesz, azonnal felébresztettem és mondtam neki, hogy apa lesz. Szegénykém azt sem tudta, hol van, de úgy bezsongott, csak öleltük egymást és a jövőről álmodoztunk :)

Előszó

Az ok, amiért elkezdem írni ezt a blogot, hogy megörökítsem a mi kis Bucimacink fejlődését, hogy sok-sok év múlva is vissza tudjak emlékezni minden kis apró mozdulatára, mosolyára,huncutkodására, rosszalkodására, és arra, hogy hogy éltük meg mindezt...:-) 

"Mikor megszületik egy várva várt gyermek,


Az élet dolgai új értelmet nyernek.


Apaszív, anyaszív dobban meg egy párban,


Új fénnyel ragyognak a világba hárman."