Back to work

 Mikor Muki 20 hónapos lett, elkezdtük a bölcsit. Sokat rágódtam, hogy vajon jól teszem-e, hogy ilyen picin beadom. Jöttek a pro és kontrák, de a mérleg serpenyője minden tekintetben affelé hajlott, hogy igen. Mivel nem szeretek senkitől sem függni, nem volt más választás sem, a gyes meg mint tudjuk, elég soványka összeg a megélhetéshez, plusz az önbizalmamnak is kellett, hogy ne csak anyaként érezhessem magam értékesnek. Tehát, Muki elkezdte a bölcsit októberben, én pedig januárban visszacsöppentem a felnőttek világába. Komolyan olyan érzés volt az első munkanap, mint az első nap az iskolában. Az eleje baromi nehéz volt, ráadásul Bubinak január végén kivették a manduláját is, Muki még cicizett, és előtte sosem volt tőlem éjszakára is távol. De nyilván a kislányom mellett volt a helyem a műtétkor. Ezen is túlestünk, a nagylány viszont benyelt valami vírust, ezért 3 hétig itthon volt. Mázli, hogy mikor már jobban volt, az apukáj 22 11a itthon tudott maradni vele. Kanyarodjunk vissza a munkához... Az első fél év az éjszakai maratoni cicezések, a korai kelés, a bizonyítani akarás miatt brutális volt. Néha legszívesebben csak lefeküdtem volna mozdulatlanul, és úgy maradtam volna egy teljes napig. Nyilván ezt nem lehetett. A kicsik is nehezen viselték, hogy sokat voltan távol, ezért bár cégen belül, de közelebbi helyre jöttem át. Nehéz volt az elválás, de megérte. Aztán akkortájt a kisfiam is leválasztotta magát, így az alvás is sokkal pihentetőbb lett. Nagyon jól belerázódtunk a mindennapokba, már Muki ovis, Bubi első osztályos, én meg csak kapkodom a fejem, hogy hova lett az a 2 kis csöppség, akik még csak most születtek...

El lehet válni békében?

Ahogy már a címből is sejthető, egyedülálló, boldog anyuka lettem 2 csodagyerekkel. Na de ne rohanjunk ennyire előre. Történt ugyanis, hogy 2019 januárjában visszamentem dolgozni. Ekkorra már kezdett körvonalazódni, hogy valami nem jó, már csak éltünk egymás mellett. A munka kibillentett a megszokott mókuskerékből, új emberek, új környezet, és jöttek a bókok, a jóleső pillantások, amiknek hála, kezdett visszatérni az önbizalmam. Az előtte lévő időszakban pont ez hiányzott. Anya voltam, háziasszony, társ, de valahogy a nőiességem elbújt egy sötét sarokban valahol a lelkem legelugottabb zugában, és nem tudott szabadulni többé. De végre kiléptem a megszokott szerepekből, és úgy éreztem magam, mint aki újra lélegzik. Félreértés ne essék, imádok anya lenni, a gyermekeim a legfontosabbak, de 30 éves vagyok, ennek a részemnek nem akartam búcsút inteni. Próbálkoztunk, beszélgettünk rengeteget, aztán mivel nem jött a nagy áttörés, bedobtam a törölközőt. Még 5 hónapot éltünk együtt, amíg nem találtam egy számunkra megfelelő otthont. Elsődleges szempont volt, hogy közel legyen az exhez, a gyerekek bármikor láthassák, illetve nem akartam még egy oviváltással is tetézni a kicsik problémáit. Eleinte nyilván nehéz volt, mert a gyerekeket is megviselte, de az ex partner volt mindenben, együtt mentünk el gyerekpszichológushoz, hogy mivel tudnánk megkönnyíteni a gyerekeknek ezt a helyzetet, és hogy visszaigazolást kapjunk arról, hogy jó úton haladunk. Pár hónap alatt rendeződtek a dolgok, és a gyerekek is megszokták az új helyzetet. Nálunk nem a klasszikus 2 hetente apás hétvége van, hanem kb heti 2-3 este az apjuknál alszanak, szinte minden nap látják, mert amikor csak tudjuk, mindketten hozzuk-visszük őket a suliba/oviba. Sőt, még nyaralni is együtt mentünk nyáron. Sokan nem hiszik el, hogy különváltak útjaink, de hiszem, hogy a gyerekeknek az a legjobb, ha anya és apa ugyanúgy részt vállalnak a feladatokban, megbeszélik a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat és a saját sértettségük helyett felnőtt emberként, felelősségteljesen és a legnagyobb szeretetben vezetik gyermekeiket az élet rögös útjain. De mindehhez két ember kell...