December 12-én végre eljutottunk odáig, hogy kilövettük a Bucilány fülét. Kapott egy csodaszép, lila köves fülbevalót. Annyira jól áll neki, igazi kis csajos, nagyon cukin néz ki. Szerencsére a lövés hamar ment, csak kis ideig sírdogált utána. Féltem tőle, hogy utána piszkálni fogja, de nem igazán érdekli. Bár másnap reggel az ágyában találtam meg az egyik kapcsot, még jó, hogy nem ette meg.
Viszont történt egy kis baleset is. Akkora barom állat voltam, hogy jöttem be az erkélyről, Buci belülről az üvegnek és a szekrénynek támaszkodott, és mire becsuktam az ajtót, hatalmas sírásba kezdett. Én idióta rázártam a gyűrűsujjára az ajtót. Komolyan azt hittem, hogy eltörtem a gyerek ujját. Felhívtam a gyerekorvost, hogy mi legyen, és mondta, hogy ha bedagad, fájlalja akkor irány a Heim Pál. Kb. egy 10 perc sírás után már semmi baja nem volt, vigyorgott, játszott,ugyan picit be volt neki dagadva, de be tudtam hajlítani, nyomásra sem sírt, mintha nem történt volna semmi. Itt őrlődtem, hogy üljek-e taxiba és vigyem-e be, de mondta K, hogy mindenképpen várjam meg, majd ő bevisz. Hazajött, de addigra már csak minimálisan volt bedagadva, rendesen használta, úgyhogy arra jutottunk, hogy röntgennek nem kée feleslegesen kitenni, várunk másnapig és meglátjuk. 2 nap múlva már egyáltalán nem látszott semmi az ujján. Olyan szinten lelkiismeret-furdalásom van, nem hiszem el, hogy lehettem ennyire figyelmetlen. Az a tény sem vigasztal, hogy tudom, még számtalanszor el fog esni, meg fogja ütni magát, ezer meg ezer gyógypuszit fogok neki adni, hogy hamarabb gyógyuljon majd az a fránya seb, és a szívem minden egyes alkalommal apró darabkákra fog törni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése