Back to work

 Mikor Muki 20 hónapos lett, elkezdtük a bölcsit. Sokat rágódtam, hogy vajon jól teszem-e, hogy ilyen picin beadom. Jöttek a pro és kontrák, de a mérleg serpenyője minden tekintetben affelé hajlott, hogy igen. Mivel nem szeretek senkitől sem függni, nem volt más választás sem, a gyes meg mint tudjuk, elég soványka összeg a megélhetéshez, plusz az önbizalmamnak is kellett, hogy ne csak anyaként érezhessem magam értékesnek. Tehát, Muki elkezdte a bölcsit októberben, én pedig januárban visszacsöppentem a felnőttek világába. Komolyan olyan érzés volt az első munkanap, mint az első nap az iskolában. Az eleje baromi nehéz volt, ráadásul Bubinak január végén kivették a manduláját is, Muki még cicizett, és előtte sosem volt tőlem éjszakára is távol. De nyilván a kislányom mellett volt a helyem a műtétkor. Ezen is túlestünk, a nagylány viszont benyelt valami vírust, ezért 3 hétig itthon volt. Mázli, hogy mikor már jobban volt, az apukáj 22 11a itthon tudott maradni vele. Kanyarodjunk vissza a munkához... Az első fél év az éjszakai maratoni cicezések, a korai kelés, a bizonyítani akarás miatt brutális volt. Néha legszívesebben csak lefeküdtem volna mozdulatlanul, és úgy maradtam volna egy teljes napig. Nyilván ezt nem lehetett. A kicsik is nehezen viselték, hogy sokat voltan távol, ezért bár cégen belül, de közelebbi helyre jöttem át. Nehéz volt az elválás, de megérte. Aztán akkortájt a kisfiam is leválasztotta magát, így az alvás is sokkal pihentetőbb lett. Nagyon jól belerázódtunk a mindennapokba, már Muki ovis, Bubi első osztályos, én meg csak kapkodom a fejem, hogy hova lett az a 2 kis csöppség, akik még csak most születtek...

El lehet válni békében?

Ahogy már a címből is sejthető, egyedülálló, boldog anyuka lettem 2 csodagyerekkel. Na de ne rohanjunk ennyire előre. Történt ugyanis, hogy 2019 januárjában visszamentem dolgozni. Ekkorra már kezdett körvonalazódni, hogy valami nem jó, már csak éltünk egymás mellett. A munka kibillentett a megszokott mókuskerékből, új emberek, új környezet, és jöttek a bókok, a jóleső pillantások, amiknek hála, kezdett visszatérni az önbizalmam. Az előtte lévő időszakban pont ez hiányzott. Anya voltam, háziasszony, társ, de valahogy a nőiességem elbújt egy sötét sarokban valahol a lelkem legelugottabb zugában, és nem tudott szabadulni többé. De végre kiléptem a megszokott szerepekből, és úgy éreztem magam, mint aki újra lélegzik. Félreértés ne essék, imádok anya lenni, a gyermekeim a legfontosabbak, de 30 éves vagyok, ennek a részemnek nem akartam búcsút inteni. Próbálkoztunk, beszélgettünk rengeteget, aztán mivel nem jött a nagy áttörés, bedobtam a törölközőt. Még 5 hónapot éltünk együtt, amíg nem találtam egy számunkra megfelelő otthont. Elsődleges szempont volt, hogy közel legyen az exhez, a gyerekek bármikor láthassák, illetve nem akartam még egy oviváltással is tetézni a kicsik problémáit. Eleinte nyilván nehéz volt, mert a gyerekeket is megviselte, de az ex partner volt mindenben, együtt mentünk el gyerekpszichológushoz, hogy mivel tudnánk megkönnyíteni a gyerekeknek ezt a helyzetet, és hogy visszaigazolást kapjunk arról, hogy jó úton haladunk. Pár hónap alatt rendeződtek a dolgok, és a gyerekek is megszokták az új helyzetet. Nálunk nem a klasszikus 2 hetente apás hétvége van, hanem kb heti 2-3 este az apjuknál alszanak, szinte minden nap látják, mert amikor csak tudjuk, mindketten hozzuk-visszük őket a suliba/oviba. Sőt, még nyaralni is együtt mentünk nyáron. Sokan nem hiszik el, hogy különváltak útjaink, de hiszem, hogy a gyerekeknek az a legjobb, ha anya és apa ugyanúgy részt vállalnak a feladatokban, megbeszélik a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat és a saját sértettségük helyett felnőtt emberként, felelősségteljesen és a legnagyobb szeretetben vezetik gyermekeiket az élet rögös útjain. De mindehhez két ember kell...

Lifet!lt 1-3 nap

Szülés utáni súly: 74 kg
Lifetilt kezdősúly 05.15.: 72 kg

1. Nap
A szoptatás miatt úgy döntöttem, hogy az 1400 kcal-ás diétát fogom tartani fehérjeporral, edzéssel (persze közben figyelem a tej mennyiségét, és ha egy apró kis jel arra utalna, hogy akár egy picikét is megcsappanna, azonnal emelek). Mivel az állóképességem a béka segge alatt van, és a gyerkőc cipelésétől egyedül a bal kezem izmosodik, az edzéseket is ehhez mérten kezdem. Még a logisztika nem tökéletes, mert ma babakocsival sikerült több etapban legyalogolni 8,5 km-t, de másra nem jutott idő és erő.

2. Nap
Diéta ok, mozgás 2 km gyaloglás babakocsival, amin a 7,5 és a 16 kg-mos csipetcsapat utazott, ami kb egyenlő a nullával.

3. Nap
Ma csináltam egy 10 perces bemelegítést, mit ne mondjak, rendesen el vagyok gémberedve, majd hasra jött egy pár gyakorlat, amit plankkal zártam. Ezt sikerült 1:01-ig megtartani, de már 20 mp-nél remegett mindenem. Mára még tervben van egy intenzív séta. Na innen szép nyerni :) Napi motiváció: reggel kereken 70-kg-mot mutatott a mérleg :))))

2017.01.29. A második csodánk születése

Gondtalan és csodás várandósságon vagyunk túl. Ahogy közeledett január 29., a kiírás napja, egyre türelmetlenebbek voltunk. Aggódtam a szülés miatt, a nagylányom miatt, aki mindössze 2 és fél éves és még nem éjszakázott tőlem külön. A terv az volt, hogy mikor indulok a kórházba szülni, apu és tesóm indulnak hozzánk 200 km-ről. Szülés előtt pár nappal egyik este ketten voltunk otthon Emesével. Mikor lefeküdtem, jött pár fájás, nagyon fáradt voltam, és azt skandáltam, hogy ma nem akarok szülni, majd gyorsan elaludtam. Majd 29-én 0:03-kor éppen olvasgattam Emese mellett az ágyban, és jött egy fájás. Aztán 8 perc múlva még egy. Majd 10 perc múlva még egy. Fura érzésem volt, nem mertem elaludni. Gyorsan írtam húgomnak, hogy lehet vajúdok, maradjon már ébren velem egy kicsit. 11 perc múlva jött még egy fájás, a következő meg rá 2-4-6-4-2-1 percre. Mondtam,hogy gyorsan ébressze apunkat, aki szegény kikelt az ágyból és félálomban dobálta a táskába a cuccait. Felhívtam, hogy még várjunk picit, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy én most szülni fogok. Ivott egy kávét és nem sokkal 1 után indultak. Közben én járkáltam, amire már K. is felkelt és mondta, hogy menjek aludni, késő van már. Mikor mondtam, hogy nem tudok, mert éppen vajúdok, akkor kipattant az ágyból, és izgult, hogy most mi lesz. Mondtam neki, hogy apuék már úton, nemsokára hívom a szülésznőt (én még ekkor sem voltam benne biztos, hogy ez már tényleg igazi vajúdás). Fél 2-kor felhívtam a szülésznőt, megbeszéltük, hogy fél 3-kor találkozunk a szülőszobán. A lánykánkat nem akartuk felébreszteni, ezért megbeszéltük, hogy akkor én taxival bemegyek, K. meg majd jön, ha megérkeztek apuék. Így is lett, 2-re jött is a taxi, adtam még egy puszit Emesének és elindultam. A sofőr nem kérdezett semmit, csak száguldott velem a kórház felé, majd mikor kiszálltam, vigyorogva sok szerencsét kívánt. 2:15-kor csengettem be, megvizsgáltak, bő 2-szűk 3 ujjnyi, akkor mehetünk is a szülőszobára. Szerencsére az megint kongott az ürességtől, mint anno Emi születésekor, így kértem, hogy ugyanabba a szobába mehessek, mint ahol a kislányunk született. Ekkor már megérkezett a szülésznőm is, aki hívta a nőgyógyászt. Nagyon meghitt volt az egész, félhomályban, teljes nyugalomban voltunk. A ctg után kérdezték, hogy szeretnék-e bemenni a kádba, de ahhoz sem volt erőm, hogy leszálljak az ágyról. Baromira fájt, jobban, mint az első szülésem. Ctg közben nagyon szenvedtem, és alig vártam, hogy vége legyen. Már tudom, hogy az első szülésnél még annyira dolgozott az adrenalin, hogy milyen lesz a szülés, most meg már tudtam, ezért is viseltem nehezebben a fájdalmat :D Vajúdás közben a nődokim kérdezte, hogy mikor jön a 3. baba? Közöltem vele, hogy soha többé nem szülök (ezt még párszor elmondtam, amíg még bírtam beszélni :D ) Hamar elérkeztünk a kitolásig,ha jól emlékszem olyan fél 4 után valamikor. Szóltak, hogy már nyomhatok, ha úgy érzem. Ki is használtam a helyzetet, próbáljunk meg ülve szülni. Na ez nagyon nem ment, inkább fekve, de így se nagyon haladtunk. Aztán mivel a doki meg a szülésznő erősködött, hogy próbáljak oldalt fekve nyomni, beadtam a derekam (Emi születésénél, hogy segítsük a tágulást, ebben a pózban kellett lennem és forogni jobbra-balra, és emlékeztem, hogy baromira fájt), na akkor viszont olyan tolófájásaim lettek, mint még soha. Akkor meg már vissza kellett tartanom, hogy sikerüljön megóvni a gátamat (itt már könyörögtem a gátmetszésért, de nem támogatták az ötletem szerencsére). Éééés eljött az a pillanat, mikor nyomhattam egy nagyot végre, és ki is bújt Kristóf buksija, amit jól meg is simiztem, aztán még egy nyomás és 4:07-kor már rám is tették a kisfiunkat. Végtelen öröm, csak öleltem a meleg kis testét, azonnal meg is nyugodott a kicsikém. Gyorsan megszületett a lepény is, aztán átnéztek belül, mert mintha valami olyasmit hallottam volna fél füllel, hogy sérült(?) a lepény, ez picit kellemetlen volt, de mire végeztünk, vissza is kaptam a kismanót, aki azonnal rámcuppant. Ekkor befutott apuka is, és 6-ig együtt voltunk hármasban. Csodálatos szülés volt, fájdalmas, de nagyon szép emlék :) 

K.

5 éve, augusztus 6-án ünnepeltem a 21. szülinapomat. Akkor ismertem meg Őt. A buli után még reggel 7-ig beszélgettünk önfeledten. Már akkor is vicces fiú volt, egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy felmegyek-e hozzá, én meg közöltem Vele, hogy biztos, hogy nem. Sóhajtott egy nagyot és csak ennyit mondott: hála a jó égnek, majd vigyorgott. 

5 év telt el azóta és bebizonyosodott, hogy jók vagyunk együtt, nagyon jók. Nem csupán a szerelmem, hanem a társam, a cinkosom, a szövetségesem. Pedig nem jósoltak nekünk sok időt, tekintve, hogy 18 év van közöttünk, de mi hittünk egymásban, és ez volt a legjobb, amit tehettünk. Nem vagyunk tökéletesek, de egymást nagyon jól kiegészítjük. És hangosak is vagyunk, mint egy igazi olasz család, mert azonnal ki kell mondanunk, ha valami nem tetszik, de fél óra múlva már a vitára sem emlékszünk. 

Egy előző csúnyán végződő kapcsolat miatt nem tudtam bízni, hihetetlenül féltékeny voltam és tudni akartam mindenről. De Ő türelmes volt, és csak mosolygott a dilijeimen, de túl vagyok rajta és benne meg tudok bízni benne. 

Aztán meghoztuk a döntést, amivel egy életre összekötöttük a sorsunkat, de ugye ez sem volt zökkenőmentes. De mellettem állt végig és megtette, amit tudott minden téren. Mikor megszületett Emese, nagyon sokáig kételkedtem. Tudtam, hogy K.nagyon szereti, de annak ellenére, hogy megmondta, hogy ő még annyira nem tud vele mit kezdeni azon kívül, hogy megcsinálja a tápszert, megeteti és szerelmesen néz rá, ezt nem tudtam elhinni. Hihetetlenül túltengtek bennem a hormonok, ami nem igazán segített és úgy éreztem, hogy cserben hagyott. Aztán Emese kimondta azt, hogy apa, majd jöttek az ölelgetések, az összebújások és apa kicsi lánya elmondta az apukájának, hogy mennyire szereti. Ezzel párhuzamosan csodálatos volt látni, hogy azok az Emese körüli teendők, amik eddig szimpla feladatot jelentettek K-nak, fokozatosan átalakultak szeretetteli közös időtöltésekké. Már szívesen viszi le a játszótérre, kéri, hogy menjen vele vásárolni, ugrásra készen várja a másik szobában, hogy Emese szóljon neki altatáskor, hogy jöjjön, várja, hogy legyen valami programom, hogy apa-lánya napot tarthassanak. 

Így már nem félek, mert nagyon jó apa és nagyon jó férj is. És tudom, hogy idő kell majd Neki, de a kisfiúnknak is szerető, gondoskodó apukája lesz.

Hogy a macska rúgja meg :)

Eljött az az idő, mikor nagyon meg kell gondolnunk, hogy mit mondunk Emese előtt. Valakitől hallotta azt a csodálatos kifejezést, hogy bassza meg. Valamelyik nap éppen nagy munkában volt, és valami nem sikerült, ekkor hangzott el először. A szemeim kikerekedtek, alig tudtam megszólalni, de gyorsan magamhoz tértem és elmagyaráztam a kisasszonynak, hogy ezt nem mondjuk, nagyon csúnya beszéd ez kérem szépen. A következő pár napban még hallottuk tőle néhányszor, volt, hogy szimplán figyelmen kívül hagytuk, de nem segített. Öröm az ürömben, hogy legalább helyesen használja, pl. mikor megbotlik, vagy ledől a nehezen felépített vár és olyan szépen ki tudja mondani, hogy K-val titokban mindig jókat nevetünk rajta. Na és akkor tegnap este megint meghallottam. Közöltem vele, hogy nagyon szomorú vagyok, hogy megint ezt mondta és hívjuk fel apát, mondja el neki, hogy mi történt, Nézett rám a hatalmas kék, bűnbánó szemeivel, és hívtam is apát, aki sajna nem tudta felvenni. Aztán jött a hízelgés, bájosan nézés puszikkal megspékelve, majd megkérdezte: "anya, megnyugodtál?" Most komolyan ezt kérdezte tőlem a 27 hónapos lányom? :) Egyszerűen imádjuk, és olyan jó, hogy az apukája szemében is a végtelen szeretetet látom, ha ránéz Emesére, de már az is elég, ha csak beszélünk róla.

Most altatásnál meg olyan cuki volt, a tesójának is jó éjszakát kívánt :) 

A 27 hónapos és a 19 hetes

Ma voltunk a 2. genetikai uh-n, és szerencsére minden rendben a babánkkal. Most harmadjára mondták, hogy kisfiú, amit már az elejétől éreztem. K. egy picit csalódott volt, mikor a 13. héten megtudtuk, mivel ő még egy kis hercegnőt szeretett volna. Szerencsére 1 nap alatt megemésztette és azóta is boldogan mondogatja, hogy lesz egy kisfia is. Mindkét gyermekünk produkálta magát a vizsgálat alatt, kisfiúnktól kaptunk egy édes mosolyt, amit sikerült megörökíteni, a kisasszony pedig folyamatosan konzultált a dokival, hogy mit művel a tesójával és az anyukájával. A vizsgálat után megkérdezte, hogy "meggyógyult tesóm?" (dokit a betegségekkel/szurival köti össze), majd elköszönésnél: "szia, jövünk máskor is" mondattal kitáncolt a vizsgálóból. Igazi cserfes kislány, be nem áll a szája, és ezt mi annyira élvezzük.

Októberben kezdjük a bölcsis beszoktatást, várom is és rettegek is egyszerre, egyrészt tudom, hogy én már kevés vagyok neki, és nagyon igényli a társaságot, másrészt meg már a gondolattól is egy merő görcs leszek, hogy a kicsi lánykámról más fog gondoskodni napi 8 órán keresztül. Viszont egy pozitívum, hogy a gondozónénik  szimpik mindhármónknak. Mikor voltak családlátogatáson, Buni úgy viselkedett velük, mintha már régóta ismerné őket, beszélgetett velük, énekelt, végig produkálta magát. Olyan jó lenne, ha jól érezné ott magát.

Voltunk még egy utolsó mininyaraláson a Balatonnál is apummal meg húgommal, de a szállás, amit foglaltam, borzasztó volt. Penészes volt mindkét szoba fürdője, úgyhogy el is jöttünk. Mivel augusztus utolsó hétvégéje volt, 0 esélyünk volt új szállást találni. Olyan 3 óránkba került, míg Veszprémben találtunk egy hotelt, ami nagyon jó választásnak bizonyult. Pláne, hogy nekem és Buninak túl hideg lett volna a Balaton, így viszont a wellnessben tudtunk fürdeni, és ami a legjobb, senki sem volt rajtunk kívül. Voltunk az állatkertben is, de ezt a programot egy ideig jegeljük, mert egyedül a tengerimalacok, fókák, pingvinek és a bárányok érdekelték Emesét, utóbbiakat még meg is simogatta (mind a min. 20 állatot), és leginkább a játszótér kötötte le.